Felvételes ügyelet estéje van az egyik gyermek traumatológiai osztályon, az egyik legrégebbi, immár súlyponti intézményként aposztrofált kórházban... A mára oly jellemző elöregedés itt is megfigyelhető, közvetlenül a betegágy mellett dolgozó szakemberek többsége a negyvenes- ötvenes éveit súrolja. A "nővérke" a szükségesnél kissé nagyobb magabiztossággal és (számomra legalábbis) elfogadhatlan mértékű kiégettséggel végzi rutin teendőit. Képzeljük el, h mi aggódó szülőként ülünk gyermekünk mellett, akinek a bokája két helyen eltört, s emiatt még az éjszaka folyamán meg kell operálni. A gyerkőc 13 év körüli, hősiesen viseli a rtg felvételeket, a többedszeri sikertelen branülszúrást, s a tudatot, h nagy valószínűséggel tönkrement az egész nyara. Mindemellett hálás a sorsnak, h a rollerezést ennyivel "megúszta". Csupán egy valamit visel egyre nehezebben, az egyre fokozódó FÁJDALMAT. Az aggódó szülők többszöri kérése, könyörgése sajnos eredménytelen, egészen addig, míg hangnemet nem váltanak...
- Nem akartam a szobában villanyt kapcsolni, mert felébredhet a többi gyerek - mormolja maga elé védekezésül "nővérkénk", majd több órás várakozás és szenvedést követően végre a figyelem középpontjába kerül a sérült egyik legalapvetőbb szükséglete...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése