gyerekcipőben

Egyre többen vagyunk, akik napjainkban az ápolás mint professzió presztizsének emeléséért, autonómiájáért kűzdünk. S, hogy ez a probléma nem csak a mi nemzetünk sajátja, ezt bizonyítandó álljon itt néhány sor, mely az olaszországi egészségügyi ellátásba ad némi betekintést.
Mauro Marin cikke (Il Sole - 24 ore Sanitá del 4 settembre 2007, pag. 25) invitál bennünket ápolástudománnyal foglalatoskodókat a napjaink ápolói gyakorlatáról, valamint az ápolói gyakorlatnak az orvosi gyakorlathoz fűződő viszonyáról szóló vitában való részvételre. Először is, köszönet illeti meg a szerzőt az ápolási professzió autonómiájának felismeréséért. Napjainkra végre Olaszországban is kivívta önállóságát, csökkentve azt az óriási szakadékot, mely más országok - különösen az angolszász területek - ápolói gyakorlata és a hazai gyakorlat között húzódott évtizedeken keresztül.
A különböző megítélések, mely napjaink ápolói, és orvosi gyakorlatát illetik, néhány dologban megegyeznek. Abban hogy e két szakterület az egészségügyi ellátás kardinális pontja. S abban, hogy egy modern egészségügyi ellátás nem nélkülözheti a felkészült ápolókat, akik képesek a megfelelő, biztonságos, méltányos, ugyanakkor hatékony, hatásos, minőségi szolgáltatás realizálására.
Ez a gyakorlat azon túl, hogy elősegíti a lakosok együttműködését; ugyanúgy orvosi „szükséglet” is, hisz enélkül nem valósítható meg a megfelelő diagnosztikus,terápiás tevékenység sem.
Ezek az előtételek (premisszák) megerősítik, hogy ha az ellátottaknak joguk van a multidiszciplináris, multiprofesszionális ellátáshoz, akkor elengedhetetlen, hogy az ellátásban résztvevő összes szakember összhangolja a teendőit. Így garantálva, hogy minden egyes beavatkozás különböző specifikus kompetenciákon alapulva integrált és egységes módon kerüljön realizálásra. Ennek alapvető feltétele Marin szerint az, hogy a különböző szakemberek elismerjék, illetve felismerjék, hogy ez nélkülözhetetlen az egészségügyi ellátást igénybevevőknek nyújtott szolgáltatás során, a létező legjobb eredmény eléréséhez.
Integrálni annyit tesz, mint együtt összerakni/összeállítani, összeolvasztani/összesűríteni valamit egy szerves egységbe, kölcsönösen kiegészítve egymást.
Minthogy nem lehetséges integrálni olyat, ami nem ismert világosan, ezért tisztán megkülönböztethető kell hogy legyen minden részterület: legyen az egy szakma, vagy szakmai tartalom.
Úgy tartják , hogy a szakember az, aki a saját tudományát gyakorolja és abból szerez tekintélyt, ami megmutatkozik ezáltal elismerik és így észleljük azt.
Elengedhetetlen az összehangolás az egészségügyi tevékenységek realizálásában, ez az alapvető különbség a hierarchikusan szerveződött team vagy a multidiszciplináris team keretein belül zajló gyakorlat között.
A szakirodalom kölönböző formájú összehangolásra hivatkozik, a szituációk és a kitűzött célok függvényében. Ezzel nincs tagadva a koordináló tevékenység fontossága, mellyel gyakran az orvost vagy a számos diszciplina képviselői közül egy szakembert ruháznak fel.
Mindannyiszor ha diagnosztikus, vagy terápiás döntés szükséges, nem lehet más, mint az orvos, aki megvalósítja ezt a ténykedést, de hasonlóképpen igaz, hogy ápolási területen szükséges döntéseket meghozni, ilyenkor elengedhetetlen, h ezeket a döntéseket ápolási szakember hozza meg.
A nemzetközi irodalom bőségesen hoz olyan példákat, hogy a feladatok koordinálását ápoló végzi/végezte, a klinikai ellátás érdekében ápolót jelöltek ki erre a feladatra. (az 1991-1999 közötti időszakban 4000-en túl volt azoknak a bibliográfiai idézések száma, ahol a koordinálás szerepkörére ápoló került megjelölésre, mint “nurse case manager”).
Az ápolói vagy orvosi szakterület kompetenziái világosan megkülönböztethetőek, még nemzeti kontextusban is, mint amilyen a miénk (itt Olaszország), ahol jellegzetesen magas az orvosok száma és alacsony az ápolók száma, a népességhez viszonyítva. (OCSE, 2005).
Ez az ami miatt a nyugati országok egészségügye lehetővé tette az integrált és együttműködő ellátási szintek megvalósítását., melyek nem hierarchikus felelősségi jogkörökön alapszik. A különböző segítő szakmák és előre meghatározott struktúrák szerint megosztva kerültek meghatározásra, melyek biztosítják az együttműködést a team minden egyes tagja között, mindegyikük esetén a saját kompetencia, autonómia és felelősségi szintet alapul véve, de anélkül , hogy az egyik szakember „parancsolna” a másiknak.
Vizsgálva az alkalmazott klinikai ellátást, különösen az angolszász területek gyakorlatát, találhatók utalások néhány jól meghatározott tevékenységi területre.
A terápiás és diagnosztikus területekre orvost irányoznak elő illetékesként, de gyakran felosztják azt a különböző szakterületek között; élelmezéstudományi területre, ami a dietetikusok kompetenciája, a fizikai aktivitás területére, ami a fizioterapeuták, vagy foglalkozásterapeuták illetékességi területe és egy edukáló, hazabocsátást (emissziót) megtervező területre, mely természetesen ápolói kompetenciárt igényel.
A multidiszciplináris és multiprofesszionális team közösen, egymás között felosztva határozza meg a követendő célokat, elérendő eredményeket. Az ilyen megosztás az egészségügyi tevékenység összehangolásának és együttműködésének a függvénye.
A teamen belül elő van irányozva a koordinátori szerepkör, magának a teamnek feladata megjelölni a tagok közül a koordinátor személyét.

(Paolo Chiari, Nursing Oggi, numero 3, 2007)